Van az a mondás, hogy a szándék a lényeg. Bozsik Yvette szándéka dicsérendő és bátorságról árulkodik. Célja, hogy tematizálja a családon belüli erőszak jelenségét és lebontsa a hallgatás falait, amelyek tabuvá teszik, ezáltal konzerválják a problémát. Különösen igaz ez Magyarországra, ahol még mindig nincsen megfelelő törvényi szabályozás, a civil szakértők véleményét lesöpri a mindenkori kormány és az országgyűlés nőjogi albizottságának legelső ülésére elhívják azt a kriminológust, aki tagadja a nők elleni erőszak tényét. Bozsik Yvette kiáltványnak nevezte a darabot, ám mivel mégis csak egy színházi előadásról van szó, nem lehet elmenni a megvalósítás mikéntje mellett. A megvalósítás pedig számomra megbicsaklik és ezáltal a darab éppen az ellenkező hatást éri el. Nem gondolkodtat el, nem érint meg, a probléma távoli és idegen marad - holott a nők elleni, illetve családon belüli erőszak éppen egy olyan összetett társadalmi jelenség, amely mindenkit érint.
A felvillantott pár perces jelenetek megtörtént esetek alapján készültek (“Bergman, Bukowski és Agota Kristof szövegeit, hiteles dokumentumokat, valamint a NANE munkatársainak kutatásait” felhasználva), ám ebben a formában tankönyviek, nem lépnek túl a sablonokon, üresek maradnak. Az, ami működik a bántalmazás típusait, vagy a korai figyelmeztető jeleket felsoroló önsegítő könyvben, így egymásra dobálva nem él, nem hat egy színházi színpadon, ahol a néző komplexen felépített gondolatokra, a lélektani folyamatok ábrázolására, az apró jelzésekre kíváncsi. A Minden ötödik órában túl didaktikus, túl egyértelmű. Igen, valóban hasonló jelenetek zajlanak le családok, emberek ezreinek életeiben, sokkal gyakrabban, mint azt hinnénk. Ám nem látjuk, hogy mindez hogyan épül fel fokozatosan a kapcsolatok szintjén, hogyan csúsznak egymásra a szubtilis, alig-alig észrevehető lelki bántalmazási módok és a nagyon is konkrét testi erőszak megnyilvánulásai. Ezáltal pedig az előadás egy esettanulmány-halmaz marad, amelyhez a néző nem képes kapcsolódni. Lehet, hogy ilyen formában a hagyományos színház nem is alkalmas a téma feldolgozására. Jobban működhet talán az interaktív fórumszínház, amely a drámapedagógia eszközeivel már a helyszínen elindít egyfajta párbeszédet és így a tankönyviségből a valóságba emeli a témát. Ilyennel próbálkozik például a Nem Privát Színház.
(Fotó innen)
A színészek játszanak, táncolnak, énekelnek, rappelnek, ordítanak, káromkodnak és sírnak - odateszik magukat. Nem az ő hibájuk, hogy az előadás nem hat. Ők csupán elemei annak a műfaji-kifejezésmódbeli katyvasznak, amely folyamatosan kizökkenti a nézőt. Akár azt is hihetném, hogy ez maga a koncepció és a brechti hagyományokra, az elidegenítő V-effektekre utal vagy azokkal operál. Mégis egyszerűen csak zavar, amikor Fullajtár Andrea a Cleanin out my closet alapjára rappelni kezd (a szöveg is siralmas), majd egy átírt népdalt, pár perccel később pedig musicalekre emlékeztető slágergyanús zeneszámot hallunk (“Minden ötödik órában”). Látunk emellett “afrikai törzsi” táncot, nem is teljesen világos, miért kell így, ilyen egyértelműen, “egzotikus” ruhákkal és zenékkel “nemzetközivé” tágítani a problémát ebben a röpke egyórás darabban - nyugati kultúrkörünkben is éppen elég probléma van, mindenesetre a néző biztosan megnyugszik kicsit, hogy nálunk legalább rituális gyilkosságok nincsenek és nem adjuk férjhez tizenéves korukban a kislányokat, mert nincsen más lehetőség élelemhez jutni. Önáltatásnak tűnik, hogy ezzel az egy szállal megoldható lenne annak bemutatása, hogy a nők elleni erőszak mindenhol probléma a világon. Sajnos az is érthetetlen, hogy egyszer angolul, majd magyarul halljuk a szöveget és különösen zavaró, amikor a nem magyar anyanyelvű színészek magyarul beszélnek, itt ugyanis nem arra figyelek, amit mondanak, hanem arra, ahogyan a magyar nyelvvel küzdenek. A táncos vagy mozgásra épülő betétekben a mozdulatok eltúlzottak, a sok kiabálás pedig néhol már fülsértő ripacskodásba megy át. Hiányzik a hangtalan terror, az áldozatok csendje, a trauma némasága.
Találó rész viszont, amikor Rába Roland használati utasítást ad a tökéletes bántalmazó magatartás kialakításához (Dina McMillan könyve jut eszünkbe), és a darab legvége is kétségkívül hatásos (már ha a néző nem veszíti el addigra teljesen a türelmét és figyelmét). A gyilkosságok tárgyilagos felsorolása a maga egyszerűségében sokkal inkább működik, mint az azt megelőző egy óra bármely jelenete. A Néma Tanúk felvonulás legmegrázóbb része évek óta az áldozatok neveinek felsorolása.
Ha kicsit kritikusabb akarok lenni: Bozsik Yvette rendezése olyan, mint egy gimnazista osztály előadása a nők elleni erőszak világnapján megrendezett iskolai programon (bárcsak lennének ilyenek...). Ha pozitívabban akarom szemlélni a látottakat - és az én szándékom éppen az volt, hogy a jó szándékot lássam - a Minden ötödik órában egy színházi keretek között bemutatott, egyórás társadalmi célú hirdetés. Kérdés csak az, hogy kihez jut el az üzenet - és eljut-e egyáltalán. Hozzám nem jutott el, lehet, hogy másokhoz eljut. Kívánom, hogy így legyen, mert fontos előadás a Minden ötödik órában. Csak nem jó.
