Miss Plum

Van az a mondás, hogy a szándék a lényeg. Bozsik Yvette szándéka dicsérendő és bátorságról árulkodik. Célja, hogy tematizálja a családon belüli erőszak jelenségét és lebontsa a hallgatás falait, amelyek tabuvá teszik, ezáltal konzerválják a problémát. Különösen igaz ez Magyarországra, ahol még mindig nincsen megfelelő törvényi szabályozás, a civil szakértők véleményét lesöpri a mindenkori kormány és az országgyűlés nőjogi albizottságának legelső ülésére elhívják azt a kriminológust, aki tagadja a nők elleni erőszak tényét. Bozsik Yvette kiáltványnak nevezte a darabot, ám mivel mégis csak egy színházi előadásról van szó, nem lehet elmenni a megvalósítás mikéntje mellett. A megvalósítás pedig számomra megbicsaklik és ezáltal a darab éppen az ellenkező hatást éri el. Nem gondolkodtat el, nem érint meg, a probléma távoli és idegen marad - holott a nők elleni, illetve családon belüli erőszak éppen egy olyan összetett társadalmi jelenség, amely mindenkit érint.

A felvillantott pár perces jelenetek megtörtént esetek alapján készültek (“Bergman, Bukowski és Agota Kristof szövegeit, hiteles dokumentumokat, valamint a NANE munkatársainak kutatásait” felhasználva), ám ebben a formában tankönyviek, nem lépnek túl a sablonokon, üresek maradnak. Az, ami működik a bántalmazás típusait, vagy a korai figyelmeztető jeleket felsoroló önsegítő könyvben, így egymásra dobálva nem él, nem hat egy színházi színpadon, ahol a néző komplexen felépített gondolatokra, a lélektani folyamatok ábrázolására, az apró jelzésekre kíváncsi. A Minden ötödik órában túl didaktikus, túl egyértelmű. Igen, valóban hasonló jelenetek zajlanak le családok, emberek ezreinek életeiben, sokkal gyakrabban, mint azt hinnénk. Ám nem látjuk, hogy mindez hogyan épül fel fokozatosan a kapcsolatok szintjén, hogyan csúsznak egymásra a szubtilis, alig-alig észrevehető lelki bántalmazási módok és a nagyon is konkrét testi erőszak megnyilvánulásai. Ezáltal pedig az előadás egy esettanulmány-halmaz marad, amelyhez a néző nem képes kapcsolódni. Lehet, hogy ilyen formában a hagyományos színház nem is alkalmas a téma feldolgozására. Jobban működhet talán az interaktív fórumszínház, amely a drámapedagógia eszközeivel már a helyszínen elindít egyfajta párbeszédet és így a tankönyviségből a valóságba emeli a témát. Ilyennel próbálkozik például a Nem Privát Színház.

(Fotó innen)

A színészek játszanak, táncolnak, énekelnek, rappelnek, ordítanak, káromkodnak és sírnak - odateszik magukat. Nem az ő hibájuk, hogy az előadás nem hat. Ők csupán elemei annak a műfaji-kifejezésmódbeli katyvasznak, amely folyamatosan kizökkenti a nézőt. Akár azt is hihetném, hogy ez maga a koncepció és a brechti hagyományokra, az elidegenítő V-effektekre utal vagy azokkal operál. Mégis egyszerűen csak zavar, amikor Fullajtár Andrea a Cleanin out my closet alapjára rappelni kezd (a szöveg is siralmas), majd egy átírt népdalt, pár perccel később pedig musicalekre emlékeztető slágergyanús zeneszámot hallunk (“Minden ötödik órában”). Látunk emellett “afrikai törzsi” táncot, nem is teljesen világos, miért kell így, ilyen egyértelműen, “egzotikus” ruhákkal és zenékkel “nemzetközivé” tágítani a problémát ebben a röpke egyórás darabban - nyugati kultúrkörünkben is éppen elég probléma van, mindenesetre a néző biztosan megnyugszik kicsit, hogy nálunk legalább rituális gyilkosságok nincsenek és nem adjuk férjhez tizenéves korukban a kislányokat, mert nincsen más lehetőség élelemhez jutni. Önáltatásnak tűnik, hogy ezzel az egy szállal megoldható lenne annak bemutatása, hogy a nők elleni erőszak mindenhol probléma a világon. Sajnos az is érthetetlen, hogy egyszer angolul, majd magyarul halljuk a szöveget és különösen zavaró, amikor a nem magyar anyanyelvű színészek magyarul beszélnek, itt ugyanis nem arra figyelek, amit mondanak, hanem arra, ahogyan a magyar nyelvvel küzdenek. A táncos vagy mozgásra épülő betétekben a mozdulatok eltúlzottak, a sok kiabálás pedig néhol már fülsértő ripacskodásba megy át. Hiányzik a hangtalan terror, az áldozatok csendje, a trauma némasága.

Találó rész viszont, amikor Rába Roland használati utasítást ad a tökéletes bántalmazó magatartás kialakításához (Dina McMillan könyve jut eszünkbe), és a darab legvége is kétségkívül hatásos (már ha a néző nem veszíti el addigra teljesen a türelmét és figyelmét). A gyilkosságok tárgyilagos felsorolása a maga egyszerűségében sokkal inkább működik, mint az azt megelőző egy óra bármely jelenete. A Néma Tanúk felvonulás legmegrázóbb része évek óta az áldozatok neveinek felsorolása.

Ha kicsit kritikusabb akarok lenni: Bozsik Yvette rendezése olyan, mint egy gimnazista osztály előadása a nők elleni erőszak világnapján megrendezett iskolai programon (bárcsak lennének ilyenek...). Ha pozitívabban akarom szemlélni a látottakat - és az én szándékom éppen az volt, hogy a jó szándékot lássam  - a Minden ötödik órában egy színházi keretek között bemutatott, egyórás társadalmi célú hirdetés. Kérdés csak az, hogy kihez jut el az üzenet - és eljut-e egyáltalán. Hozzám nem jutott el, lehet, hogy másokhoz eljut. Kívánom, hogy így legyen, mert fontos előadás a Minden ötödik órában. Csak nem jó.

A prostinegyed után a gőzfürdőbe mentünk - írja az Indexen az újságíró. Persze csak úgy történelmileg, Budapest százéves házai között. A “kurvázás” ennyire nyílt normalizálása, teljesen oké, sőt valamiféle menő, mindenki által gyakorolt és áhított szokásként való ábrázolása egyszerre elképesztő és elkeserítő. Miközben a cikk hímsoviniszta vicceskedés közepette romantikus piedesztálra emeli és fülledt, rúzsfoltos kultúrtörténeti érdekességként festi le a múlt század eleji prostitúciót, folyamatosan ki-és összekacsintgat az alapvetően férfinak gondolt olvasóval (akiről persze automatikusan azt feltételezi, hogy neki sincs ellenére egy kis férfias szórakozás). Olyan társadalmi érzéketlenségről, mi több nőgyűlöletről árulkodik ez az írás, hogy nem is akarok belegondolni, hogy ha az önmagát haladó, liberális, toleráns, laza stb. újságként pozicionáló Index szerkesztőin ez átmehetett, hogyan gondolkodhatnak máshol, más szerkesztőségekben.(Holott ilyen és ilyen anyagok is megjelennek itt.) 

„A Hölgyek a Teleki téren és környékén – Prostitúciótörténet a nyolcadik kerületben” túlságosan csábító programpont volt ahhoz hogy kihagyjuk, így a hírhedt Józsefvárosban kezdtük a szombatot.” Az újságírót a kurvák érdeklik, na, első blikkre ezt a programot választotta ki az százéves házakat bemutató Budapest 100 amúgy meglehetősen sokszínű és gazdag programfüzetéből. Ez már önmagában elég szomorú, ám sokkal nagyobb gond az, hogy a beszámolót erről a “fülledten erotikus” programról Index-címlapon kell olvasnunk. Azt most hagyjuk is, hogy a százéves házakat ünneplő programról szóló cikket illusztráló címlapképen egy százéves épület gangja, homlokzata vagy más hasonlóan unalmas, kevésbé kattintékony részlet helyett egy ideális szögből fotózott (értsd: jól belátunk a mellei közé) fürdőruhás lányt láthatunk. A képszerkesztő mentségére szóljon, hogy a fotó helyszíne, a Széchenyi fürdő is százéves lett, tehát az informatív képen bizonyára százéves csempéken lépked a gyanútlanul címlapra került lány.

A nyolckerben aztán “nyakig merülünk” a garniszállók parfümillatú titkaiban, olcsó volt itt a kurvázás, nemhiába vált a környék egy-egy háza a prostitúció “fellegvárává”. Az előkelőbb, ötödik kerületi Magyar utcában inkább luxusprostik fogadták kuncsaftjaikat, ide járt Prohászka Ottokár, sőt maga a walesi herceg is - már ekkor megalapoztuk a nagyvilágban pornónagyhatalmi pozícióinkat. Szécsényi Miklós történész-levéltáros munkásságát nem ismerem, de a cikk alapján gyanítható, hogy nem feminista vagy emberi jogi szempontból, kritikusan kutatja a prostitúció történetét. A beszámoló szerint “érezhetően sok kutatómunka állt az előadás mögött, így a 150 fős hallgatóságban valószínűleg több férfi is elgondolkodott azon, hogy pár év PhD-képzés és egy doktori disszertáció erejéig ő is szívesen feldolgozná a hazai prostitörténelmet a 70-es évektől napjainkig. Szigorúan tudományos alapokon persze”. Blink, blink (kacsint, kacsint).

Persze szó esik magukról a kurvákról, vagy ahogy az újságíró prostikról is. Megtudjuk például, hogy “a századforduló félmilliós Budapestjén ... az intézményesített bordélyházak mellett mellett virágzott egy másik, titkos prostitúció is, hiszen rengeteg alacsony fizetésű cselédlány és más, szakképzetlen női dolgozó akarta a titkos kéjlakokban kiegészíteni a keresetét.” Egyenesen akarta. Továbbá “sok fiatal lány még csak nem is kényszerből lett prosti, hanem tudatosan ezt a munkát választották, hogy gyorsabban összejöjjön a hozományra, saját lakásra való pénz”. Kis színesként megismerjük Bagi Juliska történetét is, aki sehogy se akart kevéske fizetésért gépíró kisasszony, kávéházi felíró vagy artista lenni, helyette tudatosan lett kéjnő, a “fennmaradt iratok szerint imádta a pezsgőt és a bort, és nem akart "tisztességes foglalkozást" keresni. A korabeli dokumentum szerint artistaként és kávéházi felíróként mindössze 70 koronát kapott egy hónapban, de ebből nem tudta eltartani az egyik szerelmi kalandjából született gyermekét”.

Hosszas vitákat lehet folytatni arról, hogy mennyire lehet tudatos döntésként értelmezni azt, hogy valaki prostituáltnak áll. Az, hogy szexmunkásnak vagy prostituáltnak nevezzük a kurvákat, nemcsak szavakon való lovaglás, hanem komoly ideológiai vita, amely régóta zajlik feministák, nem feministák, a témával foglalkozó szociológusok, szakértők (és maguk a prostituáltak) között. A cikk viszont alapértelmezett társadalmi jelenségnek, mondjuk a squashoz vagy pókerezéshez hasonló férfias időtöltésnek, kikapcsolódásnak veszi a prostitúciót, még csak fel sem merül az, hogy a kultúrtörténeti gyöngyszemként beállított jelenség voltaképpen a nők tárgyiasítása, kizsákmányolása.

A jelenbe is teszünk egy kis kitérőt, persze csak utalás szintjén. “Nagyot téved, aki azt hitte eddig, hogy a jakuzziban két prostival pezsgőzés csak a rózsadombi újgazdagok és a maffiózók kiváltsága: a Széchenyiben már a száz évvel ezelőtti, grandiózus építkezéskor is direkt gondoltak a nagyvilági életet élő dzsentrikre, és saját ággyal, fésülködőasztallal felszerelt, kis magánmedencék sorát húzták fel nekik az épület egyik szárnyában.” A “két prosti” olyan férfi kiváltság, olyan mint a rózsadombi jakuzzi - régebben a nagyvilági dzsentriknek alapból járt mindez. Persze a múltba révedő nosztalgikus hangnem okosan eltávolítja a kérdést, mégis érezzük, ahogyan a háttérben olajozottan forognak a patriarchátus fogaskerekei. Ha a kétezres évek Budapestjének társadalmi valóságát írná le hasonlóan elfogadó, a prostitúciót esztetizáló, romantikus felhőbe burkoló hagnemben (például az interneten kuncsaftot kereső, új építésű lakóparkok apartmanjaiban dolgozó kéjnőknél gyors pásztorórákat eltöltő, megérdemelt kikapcsolódára vágyó marketing menedzserekről), valószínűleg nagyobb felháborodás lenne. Pedig a kettő között szerintem nincs különbség.

A prostinegyed után a cím ígérete alapján a Széchenyi Gyógyfürdőbe is ellátogatunk, de előtte még éles szemmel megfigyeljük a “a 80-as évek népszerű jócsajos kártyanaptárait”, “a mindig fedetlen kebleket rajzoló Endrődi István takarékbetétkönyves reklámjait” vagy a "másik Ludas Matyi-veterán, Pusztai Pál klasszikusát, miszerint "Ne kutass drágám, a pénz az OTP-ben van"”. Klassz kis férfias program volt ez a Budapest 100.

Intel + girls – írtam be a Google-be jóhiszeműen, amikor nekiláttam anyagot gyűjteni ehhez a poszthoz. Két nemzetközi hír foglalkoztatott ugyanis, mindkettő mögött a mikroprocesszorgyártó multicég gender-érzékeny és éppen ezért meglehetősen szimpatikus társadalmi felelősségvállalása áll (persze a feminista szót sehol ne keressük – a „women’s empowerment”annál inkább szerepel).

Az Intel egyrészt fő támogatója a lányok oktatási esélyegyenlőségéért kampányoló Girl Rising dokumentumfilmnek és akciónak. A Nepáltól Sierra Leonén át Peruig ívelő film 10 olyan erős és kitartó lány életét mutatja be, akik azért küzdenek, hogy a társadalmi szokásokkal ellentétben iskolába járhassanak és tanulhassanak. A Sundance filmfesztivál kedvcsináló vetítésén Freida Pinto színésznő harangozta be a filmet a következő megdöbbentő számokkal kísérve: “a világon jelenleg összesen 66 millió lány nem jár iskolába, 14 millió 18 évnél fiatalabb lány fog csak az idén férjhez menni és 150 millió lány válik nemi erőszak áldozatává”. Az amerikai bemutató márciusban lesz, mégpedig a Gathr izgalmas crowdsourcing modellje alapján: bárki szervezhet vetítést, aki csatlakozik az online közösséghez és közönséget toboroz. 

Másrészt az Intel január elején többek között az ENSZ nőjogi szervezetével együttműködve Women and the Web címmel nagyszabású riportot jelentetett meg a fejlődő országokban tapasztalható Internet Gender Gap jelenségről, vagyis az internethasználatban és -hozzáférésben a férfiak és nők között húzódó szakadékról. A kutatásból kiderül, hogy jelenleg a fejlődő országokban élő nők mindössze 21 százaléka, vagyis 600 millió nő rendelkezik internethozzáféréssel: 23 százalékkal kevesebb, mint amennyi férfi (ehhez képest az Egyesült Államokban 2009-ben a nők 69%-ának volt internethozzáférése, szemben a férfiak 68%-ával).  A riport amellett érvel, hogy a következő három évben meg lehet, sőt, meg kell duplázni az interneteléréssel rendelkező, fejlődő országban élő nők számát - mindezt egyrészt az internet terjedése által, valamint a társadalmi nemi szempontokat, kulturális beidegződéseket, a szabályok és intézkedések nőkre és férfiakra gyakorolt hatásainak különbözőségét figyelembe vevő programok segítségével lehet megvalósítani. 

Ehhez képest a keresésem után az első találatok között ez a videó szerepelt:

Majd ez:

Az első sokk után kiderítettem, hogy a Visual Dreams című dal egy 2011-es dél-koreai Intel-reklám, amelyet a dél-koreai SNSD lánycsapat ad elő. “Get into my core!” - vagyis “kerülj közel a magomhoz”, éneklik a lányok a négymagos processzort reklámozva, kissé áthallásosan. Kapcsolódva a kampányhoz a Computexen pedig hostess-lányok táncikálnak Intel-pólóban. Lányok, akiknek egyenjogúságáért amúgy éppen az Intel küzd olyan látványosan.

Rendben, a kettő, egymással totálisan ütköző üzenet és megjelenés között eltelt egy év (wow), mégis olyan mintha az egyik kéz nem tudná, mit csinál a másik és abszolút nem lennének tisztában azzal, hogy sehol, a fejlett országokban sem valósul meg a nemek közti egyenlőség addig, amíg a koreai reklámvideóhoz hasonló szexista üzenetek jelennek meg a nőkkel (és a technológiával) kapcsolatban. Nem kell sokáig keresni ehhez hasonlókat. Például ilyenek. És ilyenek. Meg ilyenek is.

Általánosságban ugyan jobb az oktatáshoz és az internethez való hozzáférés (is) az úgynevezett fejlett világban, ám ennek ellenére nem kell túlzottan megkapargatni a felszínt, hogy kiderüljön: a nemek egyenlősége terén már korántsem olyan rózsás a helyzet - és nem csak a technológiai iparban. Nézzük csak az Egyesült Államokat, ahol Idit Harel Caperton oktatási szakember szerint “digitális szakadék fenyegeti a lányok jövőjét”. A US News and World Reports szerint 2013 legjobban fizető munkái a számítástecnikai szektorban találhatók, ennek ellenére még mindig csak 25 százalék a nők aránya a STEM szektorban (science, technology, engineering and maths, vagyis tudomány, technológia, mérnöki vagy matematika-alapú ágazatok), annak ellenére, hogy egy friss kutatás szerint a lányok 75%-a érdeklődik a STEM iránt. A legnagyobb bevétellel rendelkező amerikai cégeket rangsoroló Fortune 500 listán csupán 20 olyan cég szerepel, ahol nő a vezérigazgató. Nem is csoda, hogy ha még mindig hírértékkel bír, ha kineveznek egy női CEO-t egy órisávállalat élére. A Facebook-alelnök Sheryl Sandberg könyve pár hét múlva jelenik meg: arról szól, milyen buktatókkal kellett szembenéznie nőként a techbizniszben. És a sort még lehetne folytatni.

Kétségtelen, hogy az Intel egy fontos és jó ügyet támogat, főként azért, mert a Women and the Web konkrét javaslatokat is tesz arra, hogyan lehet csökkenteni az Internet Gender Gapet (a multicég pedig finanszírozza is ezeket a programokat) - amely azonban csupán egy tünete a nemek között világszerte, nyíltan és rejtetten fennálló esélyegyenlőtlenségnek. A jelentés nem helyezi globális és társadalmi  kontextusba a kérdést (csak említés szintjén sem, már az is elegendő lett volna), az Internet Gender Gap csak a “fejlődő világ” problémájaként jelenik meg, azt sugallva ezáltal, hogy a “fejlett országokban” minden a legnagyobb rendben megy. Ezért érzem aztán kissé “gender greenwashingnak” a dolgot: ahogyan a multicégek környezetvédőnek próbálják beállítani magukat azért, hogy kedvezőbb színben tűnjenek fel, az Intel is a jó ügy harcosaként jelenik meg és tulajdonképpen az is, ám sajnos lényegi kérdéseket hagy figyelmen kívül. Lányok oktatását és felemelkedését támogatja, miközben átszexualizált, tárgyiasított lányok "magjaival" reklámozza a négymagos processzorait. Ennek van azért egy pozitív oldala is: úgy tűnik, hogy a nők egyenlősége kezd menőnek számítani (legalábbis amíg a fejlődő világról van szó...) és érdemes rá PR-stratégiát építeni.

Fogalmam sincs, mi történt itt Budapesten, csak kapkodom a fejem, annyi feminista program lesz a következő hetekben. Összegyűjtöttem őket, nehogy valamiről lemaradjak.

Kézimunkás aktivisták a Néprajzi Múzeumban 

A Kézimunkások Szakszervezete egy viszonylag új csoportosulás, amely a craftivism, vagyis a kézimunkát és az aktivizmust összekapcsoló antikapitalista, zöld, feminista irányzat első magyar képviselőjeként kötőtűkkel munkálkodik a "bolyhos forradalom színes takaróján". A craftivism kifejezést Betsy Greer amerikai szociológus és hobbi kötő alkotta, aki Knitting for good (kb. Kötni a jó ügyért) címmel könyvet is írt erről a hagyományos női tevékenységet politikai és társadalmi érzékenységű cselekvéssé formáló aktivizmusról. A magyar Kézimunkások Szakszervezete mögött (többek között) Kaufer Virág egykori LMP-s képviselő áll, aki már a Parlamentben is élt a craftivizmus eszközeivel - és jókora botrányt is okozott ezzel. A Néprajzi Múzeumban tavaly nyár óta látható Nők, szőnyegek, háziipar című kiállítás zárónapján a szakszervezet "kihelyezett ülést" tart. Ez az utolsó alkalom tehát, hogy megnézzük a kiállítást - és egyúttal abbba is belekukkanthatunk, hogyan dolgoznak a craftivisták. Sőt, akár csatlakozni is lehet. 

Mikor: 2013. január 19. 11:00-
Hol: Néprajzi Múzeum, Budapest, Kossuth Lajos tér 12.

(Fotó: innen)

Nők Lázadása Szabadegyetem 

Varga István elhíresült kijelentésének egyik pozitív hatása az volt, hogy létrejött egy új női jogi szervezet. Az egyesületté alakult csoport célja saját megfogalmazásuk szerint "egy olyan pluralista, demokratikus és toleráns közélet kialakításában való részvétel, amely lehetővé teszi, hogy a nők a jelenleginél sokkal nagyobb mértékben jelen legyenek a közéletben, aktívabban képviseljék érdekeiket, álláspontjukat karakteresen kifejezésre juttassák, nem csak a nőket közvetlenül érintő kérdésekben, hanem a közügyek mindegyikében".  A havi rendszerességűre tervezett "szabadegyetem" az egyesület havonta jelentkező "nőpolitikai és nőművészeti sorozata", a nyitó beszélgetésen Wirth Judit (NANE Egyesület) és Spronz Júlia (PATENT Egyesület) avat be a családon belüli erőszakra vonatkozó jogalkotási folyamat alakulásába.

Mikor: 2013. január 28.
Hol: Vis Maior Kávézó, Budapest, Szent István körút 2.

Nemi szerepek és a zsidóság előadássorozat

A Bét Orim zsidó közösség keddi előadássorozatainak témája januárban és februárban a nemi szerepek és a zsidóság kapcsolata. A január 29-i előadáson például az "izomzsidókról" lesz szó, ahol kitárgyalják a zsidó (férfi)test változó ideológiáit. Azt hiszem ennél bővebb infóra nincs is szükség, ott a helyem. 

Mikor: 2013. január 29. 18:00-19:30. 
Hol: Bálint Ház, Budapest Révay utca 16.

8 hang a nőkért! koncert az A38-on 

Szuper program a NANE és az A38 szervezésében: énekesnők különleges koncertjei a nők elleni erőszak ellen. Az első alkalommal a KESH, a Fókatelep és a Babám lép fel, ők a múltkor a TV2-ben beszéltek az eseményről (érdemes megfigyelni az érdeklődést Fenyő Iván arcán). Többet nem is mondok, el kell menni. 

(Fotó: innen)

Mikor: 2013. január 24. 20:00
Hol: A38 Hajó, Budapest

Women Respect! 

Valentin-nap, giccs, lamúr és rószaszín felhős gügyögés. Ebből zökkent ki a Women Respect, ami a nők elleni erőszakra hívja fel a figyelmet. Bár a program címével tudnék vitatkozni, nagyon izgalmasnak tűnik ez az egész estés Valentin-napi összejövetel. A Stúdió K színházban lesz interaktív színház, diákokkal készül interjúkat vetítenek le, majd beszélgetés következik a NANE és a Patent képviselőivel  (szokás szerint), Artner Sisso és Bombera Krisztina újságíróval, valamint Nagy Krisztina pszichológussal. A beszélgetésen részt vesz Nyáry Krisztián is - remélem, hogy érdekes szópárbaj várható közte és a moderátor Sándor Erzsi között, aki Nyáry óriási népszerűségre szert tett blogját annak hímsoviniszta látásmódjáért bírálta. A programot Ujj Zsuzsi koncertje zárja.

Mikor: 2012. február 14.17:30-24:00.
Hol: Stúdió K Színház, Budapest Ráday utca 32.

One Billion Rising

Szintén Valentin-napon lesz Eve Ensler legújabb kampányának fő eseménye, a One Billion Rising. A Vagina Monológok írója a hagyományos V-dayt idén újabb programmal egészíti ki: ezen a napon világszerte tánccal tiltakoznak a nők elleni erőszak ellen. A globális akcióhoz csatlakozott például Michelle Bachelet, a UN Women igazgatója, de Robert Redfordtól Anne Hathawayig rengeteg celeb is. Távol áll tőlem, hogy mindent kritizáljak, de bevallom, hogy sokszor szkeptikus vagyok az ilyen akciókkal kapcsolatban, nem látom be, hogy a tánccal és bugyuta koreográfiákkal hogyan lehet változást elérni. Aztán ahogy nézegettem a fotókat (a magyar oldalra egyelőre kevés érkezett), kezdtem érezni, hogy mennyire erősítheti egy-egy ilyen akció az összefogást vagy összetartozás-érzést, és ami a legfontosabb: láthatóvá, érzékelhetővé teszi ezt a még mindig elhallgatott a problémát  - aminek kezelése már más téma és nem is célja ennek az akciónak. Magyarország is csatlakozott, lesz tánc Veszprémben, és Budapesten több helyen is, álltólag még egy villamoson is. Hogy pontosan hol lehet csatlakozni, a Facebook-oldalon biztosan kiderül.

Mindig öröm, ha női jogokkal és általában női kérdésekkel foglalkozó művész tűnik fel a színen, most is egy ilyen fiatal alkotó bemutatkozásáról tudok hírt adni: a Magyar Képzőművészeti Egyetem intermédia szakán tanuló Simon Zsuzsanna fotói a női testtel és identitással, valamint a nők elleni erőszakkal foglalkoznak. Hagyományos feminista témákhoz nyúl tehát, melyeket már sokféleképpen körüljártak magyar nőművészek is (többek között Drozdik Orshi, Nagy Krisztina Tereskova vagy a nemrég a Várfok Galériában kiállító Töttös Kata). Mégsem elcsépelt Simon Zsuzsanna képeinek tematikája, hiszen a magyar és nemzetközi valóság napról napra újabb impulzusokkal jelzi, hogy ezek a kérdések még mindig egy nagyon is valóságos problémahalmaz részét képezik. Elég ha eszünkbe jut az amerikai elnökválasztási kampány abortusz-őrülete, a tiltakozáshullámot indító Varga István-nyilatkozat, vagy legutóbb a Class FM Morning Show című műsorában elhangzó, viccesnek szánt dialóg arról, hogyan is kell az első randin megerőszakolni a nőt.

(Fotó: innen)

Lásd a nőket! – szól a kiállítás a címe, de éppen a nők azok, akik nem, illetve csak torzóként látszanak. A fotókon ugyanis egyik nőnek sincs arca: a Szégyenlős lányok képein az aktok egy tárggyal takarják el az arcukat, a női szerepeket taglaló sorozaton is éppen az arc maradt le a kompozícióból és a nemi erőszakról szóló fenyegető várostájképekre is oda kell képzelnünk az áldozatokat. Ezért a kiállításban számomra az arc, a test és az identitás furcsa kapcsolata a legérdekesebb. Simon Zsuzsi elmesélte, hogy a Szégyenlős lányok modelljei az arcukkal nem vállalták volna az aktot, mert nem akarták felvállalni magukat - ezért mindenki hozott egy rá jellemző tárgyat, amelyet a fotókon védelmi pajzsként tart az arca elé, ezzel védve és rejtve el önmagát. 

A szégyenlősség maga egyébként kétélű dolog: sokszor hangoztatott, szinte elvárásként érzékelt előítélet, hogy a "lányok szégyenlősek" – ami pontosan a hagyományos női szerepekből, az alázatosságból, bájosságból és kedvességből vezethető le és igen hatékonyan táplálja a jóindulatú szexista diskurzust is. Másrészt pedig itt is testeket látunk, ahogyan a nőket hagyományosan a testükkel jelölik és azonosítják - ám a steril beállítás, a hűvös fényben álló, fricskaszerű maszkokban végződő kozmetikázatlan testek pontosan arra irányítják a figyelmet, hogy valójában hogyan is viszonyulunk saját testünkhöz, felvállaljuk-e teljes egészében vagy eltávolítjuk magunktól, esetleg megőrizzük magunknak miközben a társadalom éppen azáltal ítél és azzal azonosít. 

(Fotó: innen)

Látunk képeket különböző, hol a kanapén fekvő, hol a bevásárlószatyrot cipelő női alakokról, és medencében fürdőző szerelmespárokról is, ám szerintem a kiállítás legerősebb és számomra leghatásosabb képei a nemi erőszak-esetek helyszíneit bemutató fotók, amelyekhez Zsuzsanna a rendőrségi hírek átnézése után fotózta le a helyszíneket. A baljós hangulatú városrészletek, az üres buszmegállók, vagy a lakótelepek betonkockái között kanyargó ösvények egyszerre hétköznapiak és fenyegetőek. A tárgyilagos hangon megszólaló összefoglalók pedig nemcsak bekeretezik, hanem sokszorosan fel is erősítik ezt a hangulatot. A nemi erőszak tipikus helyszínei persze nem ezek, hanem sokkal inkább a családi otthon, a nemi erőszakok nagy részében ugyanis az elkövető az áldozat ismerőse, partnere vagy expartnere – Zsuzsanna ezért a MONA Alapítvánnyal együtt a családon belül megvalósuló erőszakkal is foglalkozott egy másik installációjában. A társadalmi érzékenység és a politikus megnyilvánulás nem áll tőle távol: következő projektjeiben az Amszterdamban dolgozó magyar prostituáltakra szeretné felhívni a figyelmet és egy fotós tiltakozóakciót is tervez.

A kiállítás január 26-ig látható a Kalicka Bistro kávézóban (ami mellesleg az egyik kedvenc helyem).

Egyik kedves barátnőm erőszakmentes kommandót alapított, hogy így segítse a lehető legtöbb helyre eljuttatni a nők elleni erőszakkal foglalkozó szervezetek segélyvonalainak elérhetőségeit. Sok bántalmazott nem tudja, hova fordulhatna segítségért, a lépcsőházakban pedig a tonnányi szórólap és hirdetés mellett bőven akad hely, szóval hajrá! Töltsétek és ragasszátok ti is!

Szórólap és több info itt. 

Akik ismernek, biztosan hallották már tőlem a "genderileg aggályos" kifejezést. Ezt előszeretettel alkalmazom előítéletes, szexista, nőgyűlölő kijelentésekre, jelenségekre, véleményekre. Minden olyasmire, ami ellen ez a blog szól(na). Ezért most sorozatot indítok, hogy ne csak a Facebookon vagy a barátaim társaságában mérgelődjek. 

A negatív dicsőségtábla első szereplője az általam egyébként kedvelt Mannatural Ételmanufaktúra nyersétel-étterem. Ők azzal érdemelték ki ezt a megtisztelő címet, hogy a mai napon igen sokat tettek a szexista előítéletek elmélyítéséért, a "férfi húst eszik, a nő pedig nyers leveleket rágcsálgat"-típusú beidegződések megerősítéséért, valamint nyilvánosan felvállalták azon meggyőződésüket, hogy - bár a nőnek is lehet véleménye - az igazán értékes mégiscsak a férfivélemény. 

Ezt írja a Mannatural:

Ez nekünk egy boldogságpillanat volt, hogy elsőként egy férfi like érkezett a menüre. Szerintem ez a minőséget mutatja. Férfiak is bátran egyék. Köszönjük!

Mit ér a lájk, ha női?

Lehet, hogy nekik boldogságpillanat volt, engem viszont marhára felidegesített ez az apró, de annál károsabb megjegyzés. Hiába - gondolhatják Mannaturálék - ha a férfiember is megeszi a Mannatural nyersételét, az aztán az igazi dicséret! Hiszen tudvalevő, hogy a férfiakat csakis egy nagy tál kolbászpiros zsírban lubickoló töltött káposztával, de minimum egy laza csülökpörkölttel lehet jóllakatni (és a gyomrukon keresztül aztán szívükhöz is elvezet az út). Szóval ha már ők is lájkolják a nyersételt, akkor tuti, hogy jók vagyunk. Mi több: minőségiek! A nők pedig úgyis egyfolytában zöldségeken kérődznek, kit érdekel az ő véleményük. De amint egy férfi is rányomja a lájkot a posztra, megszólal a húsevő autoritás! Boldogság.

Ez már csak azért is szomorú, mert a Mannatural a gasztronómia terepén nagyon hiteles munkát végez azért, hogy alternatív ételek és elkészítési módok bemutatásával változtasson a beidegződéseken (például azon, hogy értékes fehérje csak a húsban van). Kár. 

A férfi kollégáim szerint persze már megint túlgondolom a dolgot, jajeszter, nem kell még ezt is a feminizmus oldaláról szemlélni. Dehogynem. Pont az ilyen jelentéktelennek tűnő apróságokat kell, mert ebben a három sorban például tökéletesen megmutatkozik a tekintély és a véleménynyilvánítás társadalmi nemi meghatározottsága (az úgynevezett gendered nature: a női vélemény értéktelen, a férfi vélemény maga a tekintély) - ráadásul szuperül összefonódva a táplálkozással kapcsolatos nemi sztereotípiákkal, előítéletekkel is.

November 25-én volt a Nők elleni erőszak megszüntetésének világnapja és ennek apropóján a Néma Tanúk felvonulás: a civilek lesújtó statisztikákat idézve emlékeztek meg az áldozatokra – miközben az Emberi Erőforrások Minisztériuma elégedett hangú közleményben nyugtatgatta a közvéleményt és mindenkit biztosított arról, hogy a „kormány kiemelten kezeli a nők védelmét”.  A családon belüli erőszakkal foglalkozó szervezetek szerint a csúsztatásokkal teli közlemény figyelmen kívül hagyja az adatokat, valótlanságokat állít és a problémát bagatellizálva azt sugallja, hogy a nők „már megint hisztiznek”. 

Nőjogi szervezetekkel együtt a NANE idén is megrendezte a Néma Tanúk felvonulást, amely minden évben a 16 akciónap nyitóeseményeként a párkapcsolati erőszak halálos áldozatainak állít emléket. Nagyjából kétszáz-háromszáz ember tartotta fontosnak, hogy eljöjjön és az áldozatokat jelképező bábukkal végigvonuljon a városon a Toldi mozitól a Blaha Lujza térre.

Fotó: Zina Mihailova

Miközben a civilek vonultak, az Emberi Erőforrások Minisztériuma (EMMI) kiadott egy közleményt, amelyben kifejti, hogy Magyarországon minden a legnagyobb rendben van, a családon belüli erőszak áldozatainak jól működő intézményrendszer áll rendelkezésére, a kormány pedig bevonja a civileket a családon belüli erőszakkal kapcsolatos jogalkotásba. A NANE, a Patent, a MONA, a Női Érdek és a Nők Lázadása azt tervezi, hogy közös sajtóközleményben válaszol az EMMI által leírtakra.  

Intézményrendszer = menekülés?

„Hazánk az erőszak áldozatául esett nők védelmére egyedi, állami támogatással működő intézményrendszert hozott létre. Ennek keretében működik többek között a krízisközpontok hálózata és az Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálat, amely a nap 24 órájában ingyenesen hívható az ország minden pontjáról. 2011-ben sor került a krízisellátó rendszer átalakítására. A kormányváltás óta a korábbi 10 mellett 4 új központ nyílt” – írja az EMMI közleménye. Ezt az intézményrendszert az előző kormány alatt hozták létre, fénykorában is csak maximum 100 személy befogadására volt alkalmas, és már akkor is sűrűn előfordult, hogy a szintén az előző kormány alatt létrehozott, kétségkívül „bárhonnan hívható” állami segély-telefonszolgálat egyáltalán sehol sem tudta elhelyezni a menekülőket. A téma szakértői, a családon belüli erőszak áldozataival egy segélyvonalon is kapcsolatot tartó NANE szerint a helyzet azóta csak rosszabbodott: 2010 óta a helyek száma csak csökkent, jelenleg körülbelül 40 krízisférőhely van, ezzel legfeljebb 30-40 napig nyújtanak szállást a bántalmazás elől menekülő nőknek. „Rehabilitációt, szakszerű segítséget ennyi idő alatt elképzelni sem lehet” – vélik a civil szervezetek. Az is más megvilágításba helyezi a kormány elégedettségét, hogy Magyarországon az Európa Tanács ajánlása szerint 1000 férőhelynek kellene lennie.

„Ha ilyen tökéletes intézményrendszer létezik, akkor hogyan lehet, hogy a családon belüli vagy párkapcsolati erőszak következtében mégis meghal évente 70 magyar nő? Vagyis arányaiban négyszer annyi, mint a valódi intézményrendszerrel rendelkező európai országokban – teszik fel a kérdést a civil szervezetek.

„Hamisság az is, hogy a bajbajutottak ugyan tényleg bárhonnan hívhatják a telefonvonalat, ám az a legtöbb esetben nem tud nekik semmit mondani a fentiek miatt. Nem beszélve arról, hogy az nem intézményrendszer, hogy a bántalmazottak elmenekülnek” – mondja  dr. Wirth Judit, a NANE munkatársa. Azzal, hogy az EMMI az intézményrendszerrel kapcsolatban pusztán a krízisellátást említi, azt sugallja, hogy a bántalmazottnak kell menekülni, ahelyett, hogy a bántalmazó felelősségre vonására helyezné a hangsúlyt és egyértelművé tenné, nem „bajbajutott nőkről” van szó, hanem olyan magyar állampolgárokról, akik a partnerük, házastársuk által elkövetett sorozatos bűncselekmények áldozatai, saját otthonukban. Ezeket a cselekményeket a jogalkotó nem hajlandó bűncselekménynek nyilvánítani, pedig valójában azok. Az intézményrendszernek nem csak azt kell biztosítani, hogy aki el akar menekülni, az el tudjon, hanem azt is, hogy ne a bántalmazottnak legyen muszáj a saját otthonából elmenekülnie a bűncselekményeket elkövető személy elől. „Ez nem a nők védelme, hanem arcul csapása” – véli Wirth Judit. A szervezetek szerint a jól működő intézményrendszer azt jelentené, hogy a bántalmazottakat nemcsak menekülés után, hanem már azelőtt is komplex ellátás és támogatás fogadná – ingyen, mindenki által mindenhonnan elérhetően.

(Kevésbé jó minőségű videó a felvonulásról)

Nyílt nap civilekkel - civilek nélkül

„Októberben elkezdte munkáját a kapcsolati erőszak kodifikációjával foglalkozó, civil szakértőkkel kibővített munkacsoport a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumban” – folytatódik az EMMI-közlemény.  Ezt a bizottságot civil nyomásra ugyan valóban létrehozták, a szervezetek szerint azonban javaslataikat nem vették komolyan.

A civilek bevonásának komolytalanságát illusztrálja a következő történet is. „Az Országgyűlés Emberi Jogi, Kisebbségi, Civil- és Vallásügyi Bizottsága az Alkotmányügyi, Igazságügyi és Ügyrendi Bizottságával együttműködve a civil szervezetek bevonásával a nők elleni erőszak témában parlamenti nyílt napot kezdeményezett november 29-ére” - olvasható az EMMI-sajtóanyagban. Erről a rendezvényről a témával közel húsz éve foglalkozó civil szervezetek mindössze két nappal a rendezvény előtt kaptak értesítést – és meghívást, hogy csatlakozzanak meghívott hallgatóságként. A legérdekesebb pedig az egészben az, hogy pontosan erre a (mai) napra a NANE és a Patent egy nagyszabású, egész napos konferenciát szervezett, amelyre a meghívót a minisztérium illetékeseinek már három héttel ezelőtt elküldték. Így a civilek bevonásával tartott nyílt napra maguk a civilek valószínűleg csak osztódás után lettek volna képesek jelen lenni. 

(A posztot remélhetőleg folytatom majd az aktualitásokkal: beszámolok mindkét mai eseményről)

A feminista elméletek sosem voltak olyan viccesek, mint Ryan Gosling jófiús mosolyával illusztrálva: az egy éve indult Feminist Ryan Gosling mikroblog idén nyáron könyv formájában is megjelent. Ryan Gosling a Fekete hattyú és a Blue Valentine filmes besorolásával kapcsolatban nyilatkozott a feministák számára meglepően szimpatikusan, ez ihlette meg a blog íróját, aki a népszerű Hey Girl-blogot feminista irányba kanyarította. Danielle Henderson Gender Studiesból doktorál a Wisconsini Egyetemen, a blog sikeréről, a könyvről, valamint az online közösségépítés és a feminizmus kapcsolatáról emailben faggattam. Kiderült az is, hogy a blognak köszönhetően már szerelem is szövődött - két férfiolvasó között. 

Több mint tizenkét éve blogolsz, a Feminist Ryan Gosling Tumblr-t tavaly indítottad, hogy a különböző feminista elméletek olvasása közben támadt gondolataidat kreatív formában tudd megosztani. Mi inspirált az offline terjeszkedésre és a könyv megírására?

Arra gondoltam, hogy jó lenne, ha életemnek erről a szakaszáról lenne egy kézzelfogható, maradandó emlék, mert tudom, hogy a blog egyszer véget fog érni. Ráadásul még mindig nagyon sokan vannak, akik az internetet nem használják információforrásként. A képek és a poénok pedig papíron is működnek - szóval a könyv elérhetőbbé teszi a projektet.