Mindig öröm, ha női jogokkal és általában női kérdésekkel foglalkozó művész tűnik fel a színen, most is egy ilyen fiatal alkotó bemutatkozásáról tudok hírt adni: a Magyar Képzőművészeti Egyetem intermédia szakán tanuló Simon Zsuzsanna fotói a női testtel és identitással, valamint a nők elleni erőszakkal foglalkoznak. Hagyományos feminista témákhoz nyúl tehát, melyeket már sokféleképpen körüljártak magyar nőművészek is (többek között Drozdik Orshi, Nagy Krisztina Tereskova vagy a nemrég a Várfok Galériában kiállító Töttös Kata). Mégsem elcsépelt Simon Zsuzsanna képeinek tematikája, hiszen a magyar és nemzetközi valóság napról napra újabb impulzusokkal jelzi, hogy ezek a kérdések még mindig egy nagyon is valóságos problémahalmaz részét képezik. Elég ha eszünkbe jut az amerikai elnökválasztási kampány abortusz-őrülete, a tiltakozáshullámot indító Varga István-nyilatkozat, vagy legutóbb a Class FM Morning Show című műsorában elhangzó, viccesnek szánt dialóg arról, hogyan is kell az első randin megerőszakolni a nőt.
(Fotó: innen)
Lásd a nőket! – szól a kiállítás a címe, de éppen a nők azok, akik nem, illetve csak torzóként látszanak. A fotókon ugyanis egyik nőnek sincs arca: a Szégyenlős lányok képein az aktok egy tárggyal takarják el az arcukat, a női szerepeket taglaló sorozaton is éppen az arc maradt le a kompozícióból és a nemi erőszakról szóló fenyegető várostájképekre is oda kell képzelnünk az áldozatokat. Ezért a kiállításban számomra az arc, a test és az identitás furcsa kapcsolata a legérdekesebb. Simon Zsuzsi elmesélte, hogy a Szégyenlős lányok modelljei az arcukkal nem vállalták volna az aktot, mert nem akarták felvállalni magukat - ezért mindenki hozott egy rá jellemző tárgyat, amelyet a fotókon védelmi pajzsként tart az arca elé, ezzel védve és rejtve el önmagát.
A szégyenlősség maga egyébként kétélű dolog: sokszor hangoztatott, szinte elvárásként érzékelt előítélet, hogy a "lányok szégyenlősek" – ami pontosan a hagyományos női szerepekből, az alázatosságból, bájosságból és kedvességből vezethető le és igen hatékonyan táplálja a jóindulatú szexista diskurzust is. Másrészt pedig itt is testeket látunk, ahogyan a nőket hagyományosan a testükkel jelölik és azonosítják - ám a steril beállítás, a hűvös fényben álló, fricskaszerű maszkokban végződő kozmetikázatlan testek pontosan arra irányítják a figyelmet, hogy valójában hogyan is viszonyulunk saját testünkhöz, felvállaljuk-e teljes egészében vagy eltávolítjuk magunktól, esetleg megőrizzük magunknak miközben a társadalom éppen azáltal ítél és azzal azonosít.
(Fotó: innen)
Látunk képeket különböző, hol a kanapén fekvő, hol a bevásárlószatyrot cipelő női alakokról, és medencében fürdőző szerelmespárokról is, ám szerintem a kiállítás legerősebb és számomra leghatásosabb képei a nemi erőszak-esetek helyszíneit bemutató fotók, amelyekhez Zsuzsanna a rendőrségi hírek átnézése után fotózta le a helyszíneket. A baljós hangulatú városrészletek, az üres buszmegállók, vagy a lakótelepek betonkockái között kanyargó ösvények egyszerre hétköznapiak és fenyegetőek. A tárgyilagos hangon megszólaló összefoglalók pedig nemcsak bekeretezik, hanem sokszorosan fel is erősítik ezt a hangulatot. A nemi erőszak tipikus helyszínei persze nem ezek, hanem sokkal inkább a családi otthon, a nemi erőszakok nagy részében ugyanis az elkövető az áldozat ismerőse, partnere vagy expartnere – Zsuzsanna ezért a MONA Alapítvánnyal együtt a családon belül megvalósuló erőszakkal is foglalkozott egy másik installációjában. A társadalmi érzékenység és a politikus megnyilvánulás nem áll tőle távol: következő projektjeiben az Amszterdamban dolgozó magyar prostituáltakra szeretné felhívni a figyelmet és egy fotós tiltakozóakciót is tervez.
A kiállítás január 26-ig látható a Kalicka Bistro kávézóban (ami mellesleg az egyik kedvenc helyem).
